140. NAP

Január 23-a van, késő délután 7:07 perc, egy pohár colával és a laptopommal kisétáltam a teraszra, leültem. Nyugodt és pihentető szombati nap van mögöttünk, reggel frissen sült croissant-nal kezdtünk, majd pár baráttal kocsiba szálltunk és nekivágtunk északnak, amiből

néhány órás autós kirándulós-beszélgetős-végén megéhezős kellemes program kerekedett. Az elmúlt napokban Cairns térségében hatalmas esőzések voltak (természetes, hiszen wet season van, így az eső most eluralkodik a trópusokon), melynek köszönhetően a természet is túlcsordult már most kissé, útunk során láttunk folyókat, amik ellepték az egyébként lebegő hidat, láttunk síró hegyoldalakat, ahol az egyébként száraz és kopár sziklákon apróbb és nagyobb patakok és vízesések alakultak ki.

Itt ülök a széken, lábamon a laptop, engem a meleg szél símogat és körülnézek. Ha nem figyelek a földszintről ordibáló 3 éves japán gyerekre, és kizárom a fél percenként elhaladó autók zaját, meg kell állapítanom, egész különleges helyen üldögélek. Felnézek, és csoportosan több száz denevér száll el a házunk felett, irányba vették a távolban magasodó hegyeket, ahhonan izgága színes papagájok hatalmas csapata, a gémek és egyéb madarak serege repül a tenger felé, az esedékes vacsorát beszerezni. Hallgatom az egyre-másra zúgó-búgó kabócák hangját, nézem az otthon még elképzelhetetlen pálmafák sorát a szomszédban, látom, ahogy a hegyek mögött a lemenő nap narancssárgára festi a gyülekező felhőket. Különleges terasz ez a miénk. Nekem különleges.

Amikor még otthon voltunk, azt gondoltam a 140. napom ha nem is folyékonyan, de nem félve fogok tudni beszélni angolul. Ez most nem így van, sajna a beszéddel gondjaim vannak, és ezen javítanom kell, mert hamarosan fontos vizsga előtt állunk.

Azt gondoltam, hogy nem lesz probléma a trópusi időjárás. De hát egy 4 évszakban felnőtt, a téli hónapokat inkább kedvelő gyerek mit vár, csodát? Nem érzem magam rosszul, csak a megszokott hőingadozás hiáyzik, hogy bár meleg van reggel, de ha jön az eső, felfrissülünk. Itt semmi sem frissül fel ha jön az eső. Van, ha süt nap, nem maradsz meg alatta, mert egyszerűen nem bírod ki. De sokak szerint ez csak átállás kérdése, idővel megszokja az ember. A nehéz perceket az időjárás tekintetében átvészelem, a többit meg élvezem. És várok az átállásra.

Büszke vagyok arra, hogy itt lehetek, hogy Csillával együtt még a 140. napon is kitartunk, hogy a néha felmerülő nehézségek ellenére élvezni, igazán élvezi tudjuk az ittlétet közösen. Én még most is elcsodálkozom azon, hogy ismeretlen emberek rámköszönnek az úton (nap mint nap), hogy sétálok az úton és szivárvány színű madarak csiripelnek a fán vagy hogy 60 cm magas madarak szállnak le a parkba ahol én sétálok. elcsodálkozom azon, hogy 15-20 ázsiai osztálytársam volt már, nekik és ennek az országnak köszönhetően már nem csak a "kocii-kocii" jut eszembe ezekről az emberekeről. Csodálom még mindig a pálmafákat, az út szélén termő citromfát, és még mindig odavagyok a végeláthatatlan tenger nyújtotta csodának. Ugyanakkor félek a jövőtől, a következő vizsgától, az elkövetkezendő pár hónaptól, sok erőre lesz szükségünk, az biztos. De az is biztos, hogy MI itt vagyunk egymásnak, és ha elhatároztunk egy új életet, megsegít minket az erőnk és létrehozzuk a saját magunk csodáját is. Ha eltelik újabb 140 nap, nagyon más lesz az életünk mint most, abban 100%-ig biztos vagyok. Majd akkor, június 11-én megszületik a 280.nap című bejegyzés, és leírom, miként is érzem magam. Már nagyon várom, bárhogyan is alakul :)