EGYSZER VOLT....

Egyszervolt hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az üveghegyeken is túl, ott, ahol a kurta farkú malac sem túr, volt egy kicsi, zöld, elhagyatott erdő. A fák magasak voltak, sűrű lomb koronájuk az eget súrolta, amikor szélt fújt az öreg ágak recsegtek és ropogtak, mint nagymama csontjai felkelés után. A fák alatt hűvös és nyirkos volt a levegő, barna levelek szállíngóztak néha-néha a végtelen magasból. Semmi nem zavarta meg az áthatolhatatlan csendet, dohos szag terjengett a vastag és csúszós, mállós kérgű fatörzsek között.
Rengeteg fa állt vigyázva egymás mellett, őrt állva a napfény útja előtt. Az erdő közepén egy pici lyukacska tátongott, ahol sok-sok év alatt egy piszkos, büdös, kicsi de annál mélyebb tavacska keletkezett, Ránézésre ez csak egy pocsolyának tűnt, amiből az állatok sem szívesen isznak, de közelebbről szemügyre véve ez a tó nagyon-nagyon mély volt, tán a Föld közepéig is elért valaha. A mélység mindig a titok és félelem jelképe. A tó legutolsó pontján, a legalsó csücsök utolsó kanyarjában volt egy pici barlang, a barlangban pedig élt egy pici halacska. Magányos és szomorú volt, hiszen élete minden pillanatában egyedül érezte magát, az örök sötétség köpenyébe burkolózva úszkált a pici barlangjában.
Esténkén bekuporodott a kedvenc sarkába, ott hajtotta álomra szemeit. Felkelés után az ajtó felé tartva állandóan reménykedett, hogy ez a reggel más lesz. Nem lett. Sötétség és félelem volt mindenfelé.
Egyik este, mikor már az álom húzta le szemeit, különleges világba utazott. Napfény és világosság volt a háza körül, ahol örömteljesen ugrándozott. De az egyik pillanatban meglátott egy hatalmas, bibircsókos cápát, ahogy egyenesen felé tart, száját nagyra tátva, vicsorogva, támadásra készen egyre közelebb és közelebb ért. A pici halacska rémülten úszott vissza a házba, remegve bújt el a leghátsó sarokban, de a cápa betörte az ajtót, szétrombolta a házat és a kis hal felé úszott. Morgott és csapkodott a farkával a gonosz cápa, nagy és bibircsókós szája nem fért a legutolsó pici sarokba, ahol a félelemtől remegő halacska bujdosott, hirtelen nagy és félelmetes robaj és porfelhő közepette a ..... -a kishal felébredt. Megnyugodva vette észre, hogy mindez csak egy rossz álom volt. Még remegve úszott ki a pici barlangjából. Kint minden más volt, érezte, hogy a víz felkavarodott. Kicsit megijedt, de tudta, hogy nem kell félnie. Körbe úszta kicsi ház amikor is egy tárgya botlott. Lapos volt és kerek, csúszós volt a felülete de nagyon sima is volt mellette. Soha nem érzett még ilyet, nem tudta mi lehet ez az ismeretlen, idegen és furcsa tárgy. Tapogatta, szemlélte, kíváncsian vizsgálgatta minden oldalról. Miután nem jött rá mi is lehet az, feltette a ház tetejére és visszament a pici sarokba aludni.
Pár óra múlva, fáradtan kinyitotta a szemeit és valami furcsaságot látott. Barlangjának elején érdekes fényt vett észre, olyat, amilyet még egész életében nem látott. Izgatottan kinyitotta az ajtót. A szeme elé tárult látvány minden képzeletét felülmúlta, csodálatos napfényben úszott minden, ameddig csak kicsi szeme ellátott. Mindenfelé világító halacskák úszkáltak, színes állatkák és növények voltak minden irányban, egy csapásra meseszerű világban érezte magát kis barátunk. Az éjszaka egy nagyító zuhant a tó mélyére, mely a ház tetejére téve összegyűjtötte a mogorva erdő sűrű lombkoronáján lévő, pici lyukon áthatoló napsugarakat.
Minden reggel mikor a kis halacska felkelt, szunnyadó álmából egy igazi mesevilágban találta magát, ahol játszadozott, örömben, mosolyogva úszkált, felhőtlenül ugrándozott és boldogan élt....


Ezt a mesét meséltem el tegnap Csillának. Nagyon fájt a foga éjjel, megpróbáltam elaltatni valahogy. Sikerült :)