EGY VASÁRNAP MARGÓJA

Kora reggel van, még sötét minden, a Nap még sehol sincsen. Álmosan ébredek fel a zajokra, amiket az ágyból kikelve értelmetlenül hallgatok. Minek kelt fel ilyen korán ez a lány? -gondolom magamban. Talán valami baj van? Szomjas? Vagy pisilni kell? Tán történt valami? Dolgozni kell menni? ...menni.... igen... menni kell.. De nem dolgozni -ekkor döbbentem rá, hogy vasárnap reggel van, kirándulás következik. Nagy komásan a fürdőszoba felé veszem az irányt, álmos fejjel nézek a tükörbe, az előző esti bogrács vacsora után nem volt túl sok idő a pihenésre.

Fürdés, kajakészítés. Hopp, valami hiányzik, hol a fényképezőgép? Megvan -de az akkumulátor lemerülve, gyorsan dugjuk be. Rápillantok az órára, 25 perc van az indulásig, ezekbe ennyi idő alatt nem mászik át sok energia -gondoltam. Pénztárcámat magamhoz ragadva, biciklire pattanok, s már a hajnali hűs szellőben tekerek. Benzinkút a legjobb ilyen problémákra, gyorsan feltankolok, de az elemek mellé a reggeli újság és 2 energiaital is betársul -gondoltam, nehéz és hosszú napnak nézünk elébe. Hazaértem után már csak percek maradtak, egy rövid dilemma után utunkat a szomszéd irányába vezéreltük.

Még mindig reggel van. A kocsiban ülve azon gondolkozom, mennyire is jó lett volna az ágyban maradni. A következő másodpercben meg már az adrenalin tör előre, hisz kirándulás van, kaland és új vár ránk. És ez jó. Ez jobb. Kis idő múltán barátainkkal találkozunk, cseverészünk. Mindenkin látszódik a korán kelés, de a szemek is csillognak, hiszen valami új vár ránk. Három böszme nagy személygépjárművel indulunk neki az útnak. Nem telik el 20 másodperc, amikor a kerekded zsömléink teniszlabda módjára kezdenek el pattogni az úton, egymást követve 10 alufóliagömböc gurul mindenfelé. Becsuktuk rendesen a hátsó ajtót.

Jaj, megint a szerpentin -mondja egy lágy, csillogó hangú királylány mögöttem. De mire a mondandónk végére értünk, a hasforgató kezdet el is múlt.

Autókázás a végtelenbe. Hosszan nézem a tájat, egyenes, véget nem érő út visz minket előre. A nap már felkelt. Balra nézve hatalmas tó terül el, kicsit mocsaras, kicsit zöld, de az ég kékje mindent kárpótol. A tó szélén kiöregedett farönk áll mereven, az éltető napsugarak a megpihent madarakat melengetik. Csodaszép a természet itt. Ezt soha nem unom meg, soha nem mondom azt -ezt már láttam. Mindig más, mindig új, mindig ámulatba ejt a természet hihetetlen, leírhatatlan közelsége, ami engem, ami minket itt körülvesz.

Furcsa szag van. Ég valami. A távolban füst felhő gomolyog. Mindannyian nézzük a tájat, ahol a zöld fű helyett fekete hamu uralkodik el. Száraz évszak van. Nincs eső. Könnyen felgyullad a bozót, de van hogy direkt csinálják. Teljesen mindegy, hisz a táj egyik pillanatról a másikra másik arcát mutatja. A föld vörös. Ez viszont mindig ugyanolyan.

Már nem betonúton megyünk. Por van. Hatalmas por. pár száz méterre vagyunk egymástól, mert nem látni semmit. És az nem jó, hisz a természet itt is mutatja magát. Láss engem! -kiáltja nekem. Érezz engem! -simogatja kezem. Hall engem! -szól hozzám. Az a csoda, hogy 2 méter fesztávolságú ragadozó madár az utunk előtt marcangolja szét az elhunyt kisállatot, egyedi. Körforgás. Ez így működik, mindenki tudja. Ülök a kocsiban, a szárnyak miközben csapkodva halad előre a hatalmas sas -szinte a földet érik, majdhogynem porzik utána a vörös föld. Különleges és egyben csodálatra méltó.

Kapu már megint. Olyan kapu, mely a civilizációt hivatott elzárni a múlttól. Mely egy pici szeletet próbál távol tartani azoktól az emberektől, akik a vörös földet magukénak tudták. Ez a kapu talán az egész történetüket reprezentálhatná. Egy mozdulattal visszacsukva, magunk mögött hagytuk az elzárt civilizációt. Hogyisne -gondoltam magamban, ez is csak álszent kerítés, ami sokunkat körülveszi, ugyanolyan álszent, mint az az állat totem szobor, ami az út mellett fogadott minket. Kamu vagy sem, mindegy - tetszik. Már amennyit látni, hiszen az autóink porban úsznak, a vörös föld minket is uralmába kerített.

Eszünk... ismét. Már délutánba ugrottunk, de talán negyedjére emelek ma már a számhoz ízletes szendvicset. De nem baj, jól esik. A távolban hatalmas hegy figyel minket. Óriási kőtömb, mely ha otthon lenne, fél Európa csodájára járna. De ez itt csak egy hely, ami régen talán rítusok szemlélője volt. Mára egy őrszem maradt az őserdő és a végeláthatalan vörös sivatag határán. Lenyűgöző monstrum. Ezt azok is tudhatták, akik sok-sok évvel ezelőtt a gyomrában dolgoztak, akik egy szerencsétlen reggelen örökre ottmaradtak. Félelmetes falu maradvány, sírhelyek és egy emléktábla maradt már a több száz lakosú bányászfaluból. Kísérteties, ahogy a "bolt", "templom" és "iskola" táblákat olvasom. A jelzőoszlopok helyén egykoron házak álltak, tele élettel. Mostanra a természet visszafoglalta, ami a egykoron az övé volt. Buja növényzet, sikongató állatok.

Elmúlt a por. Az energiaital is elfogyott. A kávézó is bezárt már. Nincs mese, ez már a hazafelé vezető út.

A bejegyzést írta: CSABI
Dátum: 2011.06.22.