GONDOLATOK GÁBORTÓL

Kell egy csapat

Csaknem húsz éve, hogy feleslegessé nyilváníttattam Magyarországon, és szerencsétlen családomat magammal vonszolva elkezdtem bolyongásaimat a különböző földrészeken. Persze alakulhatott volna rosszabbul is a sorsunk, mindenekelőtt akkor, ha nem rúgnak ki. Önszántamból sose hagytam volna ott ezt a lángokkal ölelt, árvalányhajas, bokrétas kis országot, így aztán otthon ennénk a belső száműzöttek keserű kenyerét, mert képtelenségnek tartom, hogy az oly hően várt rendszerváltás utáni bármelyik kurzus mellé szegődtem volna - anélkül meg, úgy tűnik, nehéz boldogulni arrafelé. Egyre nehezebb.

(Történetem egyébként emlékeztet Maugham templomszolgájára, aki tizenhat éven át hiba nélkül végezte a munkáját, mígnem az új plébános kiderítette, hogy nem tud írni-olvasni. Azonnal kirúgták. Hazafelé ballagva egy trafikot keresett, hogy keserűségében- szokása ellenére - rágyújtson, de a hosszú főutcán egyet sem talált. Szöget ütött a fejébe, és másnap szerény megtakarított pénzéből kibérelt egy kis helyiséget, beindította az üzletet. Felesége először zsörtölődött, templomszolgából trafikos, micsoda szégyen, de aztán beindultak a dolgok, egyre több és több üzletet nyitottak. Végül már csak annyi munkája maradt, hogy a heti bevételt elszállítsa a bankba. Egy nap a bankigazgató személyesen fogadta: hatalmas a vagyon, be kellene fektetni, csak egy aláírás szükséges. Hát ez a probléma... Te jó Isten, döbbent meg az igazgató, írástudatlanul milliomos lett... mi lehetett volna önből, ha megtanul írni! "Mi? templomszolga.")

Az ilyen kényszerű távozásnak előnye az is, hogy megkíméli az embert az erkölcsi dilemmától, és nullára tompítja az érzelmi kötődést. Dánia, ahol három napon belül igent mondtak az álláspályázatomra, más módon is segített leküzdeni a nemlétező honvágyat: hihetetlen ellenpólus volt, nyugalom, béke, hagyták az embert dolgozni, élni, mindennek megvolt a kialakult formája, nem volt más dolgunk, csak elfogadni és megnyugodni.

Ez persze egy magyarnak sose megy. A kétszer hat év, amit ott töltöttünk, életünk egyik legboldogabb időszaka volt, felhőtlennek mégsem nevezhetném. Iszonyatosan felhős, szeles, esős, sötét és hideg volt. Nem ez volt az egyetlen ok, ami miatt eljöttünk onnan, de talán a legfontosabb.

Ha napfény, akkor Ausztrália? Logikusnak tűnik, de nem tudatos választás volt, inkább sorozatos véletlenek összjátéka, persze mi is igyekeztünk, Utólag nézve hihetetlen szerencsénk volt a papírokkal, a város kiválasztásával, meg sok egyéb dologgal.

Sok más dologgal viszont nem. Amire legjobban számítottunk, amiért az egészbe belevágtunk, az nem jött be. Ez a váratlan fordulat elég sok nyűggel jár mindmáig, de kezdjük megszokni.

Viszont - és tulajdonképpen erről akarok írni. Bejött más. Extra ajándék, bonuspont a sorstól, nem tudom, hogy nevezzem, Mindenesetre ha valamire nem számítottunk itt, a világ legeslegvégén...

Amikor az első nehézségekkel szembekerültünk (mondjuk az első hét után), és beugrottunk a András túristairodájába, mondjon valami ötletet, ő egy bizonyos Bálintot emlegetett, a piacon, hétvégéken, mindenki ismeri, mindenkit ismer, satöbbi... ja, hát ezzel ki lettünk segítve... de jobb híján, mégis megpróbáltuk.

A Rustyt meglátni és megszeretni - lehet, hogy más embernek egy pillanat műve, nekem kellett hozzá vagy fél év. Elsőre inkább menekülni akartam, de nem szeretek meghátrálni. Amikor már a tizedik ember csóválta a fejét az állítólag mindenki által ismert Bálint nevének hallatán (ma már tudom, Valentino után kellett volna érdeklődni), bedühödtem: ha a fene fenét eszik, akkor is megtalálom. Végül, fél óra keresés után ránkkiáltott valaki: "na, ti vagytok azok a híresek... Te meg szintén Bálint vagy, igaz?" fordult a fiamhoz. aztán megjelent Ervin (vagy Egon vagy bármi E-betűs) atlétatrikóban, kopasz feje mellett egy kétakkora dinnyét cipelve, odabiccentett, és ennyi volt a szertartásos bemutatkozás. Óvatosan előadtuk, hogy problémák vannak a bútorokkal, túl sok, amit hoztunk - "nem gond, jövünk, megoldjuk".  Udvariasan bólogattunk, aztán inkább csak húztunk elfelé. Feleségem a kocsiban megjegyezte, nagyon nem szívesen venném, ha ezek az emberek bejáratosak lennének hozzánk. Hümmögtem.

És ez csak a kezdet volt.

Ma már Bálint nekem éppúgy a "testvérem", mint többszáz ausztrál magyarnak (néha hajlok rá, hogy azt higyjem, egy kicsit még jobban). Nem múlik el családi ünnep nélküle, nincs hét, hogy ne látnánk vendégül, van úgy, hogy hetente ötször (nb. mindig sokkal többet ad, mint kap, de nem - csak - ezért szeretjük). És a bútoreladás ürügyén Bálint, András, Ervin (vagy Egon, vagy bármi E-betűs) összehozott bennünket a cairnsi magyarság krémjével. Zoliékkal, Zoltánékkal, Zolival (meg lehet bolondulni). Krisztinával, aki arab is, ausztrál is, de konok következetességgel őrzi nevének magyar helyesírását. Éli, aki nem ás hanem buszt vezet - vagy Nissan Patrolt, negyvenfokos lejtőkön, sikoltozó utasokkal. Van, akinek az igazi nevét nem is tudjuk, csak haja színét, és van, akit epitheton ornans nélkül sosem emlitünk. Van egyik Tibi, másik Tibi, CsillaCsabi (ketten), KatiSanyi (a távolban).  A hallgatag udvarias Gábor és a talpig úrinő Lili. Ajrén(e), meg  Eddie, Judit, Blanka, akik Butchkok vagy Butchyk, de attólmég igencsak magyarok.

Itt álljunk meg egy szóra. Magyarországon is voltak jóbarátaink, de ritkán láttuk egymást, mi faluhelyen éltünk, ők Budapesten, vagy szanaszét az országban. Dániában néhány környékbeli dán család, de az ottani szokásoknak megfelelő, kissé szertartásos (pontosan érkezem, pontosan távozom) kapcsolat. Ottani magyarokkal semmi. Már korábban, Amerikában megfogadtuk, hogy attól még, hogy valaki magyar... és ezt tizenöt évig konok következetességgel betartottuk (nb. nem volt marha nehéz, egy magyar familia élt a környékünkön, az is minek). Zárt volt a mi családunk, négyen jóban-rosszban, aztán valahol messzire a többiek. Cairnsben sem számítottunk másra, bár tudtuk, a négyből nagyon hamar három, aztán kettő lesz, sőt, hagymázos munkarendem miatt inkább csak másfél. Tudtuk, változás kell, de hogy pont a magyarok? Cairnsben? András hirdetése a bolt előtt ("Magyarul beszélünk") mosolyt fakasztó kuriózum volt, és nyilván nem a helybélieknek szólt. Ki a fene jönne Magyarországról ide - lakni? Felfelé zsákutca, lefelé kétezer kilométer az első civilizált hely, jobbra tenger, balra outback... reménytelen.

Lehet, hogy ez volt az ok? Hogy ide már csak azok, akik...? Az előretolt helyőrség?

Remélem, nem sértek meg senkit, de Rejtő Jenő fantáziája szánalmasan eltörpül a mi kis magyar gyülekezetünk mögött. Van itt szökött katonatiszt és cápavadász, popsztár és bevándorlásügyi menedzser, falfestő sárkányrepülő, disztingvált jólöltözött középkorú úriember, aki életének jelentős részét - általam csak részben ismert és itt nem részletezhető okokból - egyedül töltötte a dzsungelben. Van aranyásó és opálbányász. Van, aki, ha megkérdezed, mivel foglalkozik, csak annyit válaszol "ezzel is, azzal is" és nagyon érezteti, ne légy kíváncsi a részletekre. Jó, kőfaragó és balettáncos (még) nincs. De van Hegesztő T. aki, úgy hírlik, egyszer gázpalackokkal és szendvicsekkel megpakolva egyedül bement egy hajó belsejébe, és csak akkor jött elő, amikor befejezte a munkát. Egy hét múlva. Van, egy kedves hölgy, a légynek nem tudna ártani, ő  évekig üvöltözött lelki megtisztulás céljából egy japán buddhista gyülekezetben. Egy másik törékeny lány tizenöt évet töltött egy csaknem színtiszta abo településen, tőlünk hétszáz kilométerre, ahova az év hat hónapjában csak repülővel lehet eljutni - ha el lehet jutni, ha valaki egyáltalán el akar oda jutni. Van, aki hónapokat tölt postaládák fényképezésével, mások szerelmesei az elviselhetetlen kabócareszelésnek, százhatvannal hajtanak a Kurandai hajtűkanyarokban és pontos időrendben őrzik a teraszukon költő madarakat. Multbéli triatlonosok és korábbi testsúlya felére fogyott hosszútávfutó.

Mind magyar, és soha eszünkbe nem jut egymás közt angolul megszólalni. Én, akinek Cairnsben nincs munkahelye, hónapokig csak egy fél sort ismételgetek ("no cash out", "check account", "thanks"), és ha a telefonon valaki ausztrálul szól be, csapom le a kagylót. Mi dolgom lehet velük.

Talán egy tablelandi kirándulással kezdődött, aztán jött pár barbecue, kölcsönös meghívások, aztán egyre inkább a mi házunk lett a központ, nagy a tér, kevés a lakó, és közel vagyunk mindenkihez. Szilveszterek, születésnapok, gulyás, halászlé, meg csak úgy. Aztán jött az ötlet a később megválasztott Elnök Úrtól, alapítsunk egyesületet. Viták névről, cimerről, de minden a legjobban sikerült. Nem hiszem, hogy van még egy emigráns magyar szervezet a világon, mely ennyire harmonikusan működik, amelyiknél a vezetőség ennyi szeretettel és önzetlenséggel alakítja a közösséget. Három titkunk van: nincs politika, nincs vallás, és legfőképp nincs nosztalgia, meg hazafias busongás. Csak vidám együttlétek, változó köntösben. Mikulás, Farsang, magyarországi művészek, szervezett és ad hoc programok, és egyentrikós-sapkás felvonulás a nemzetiszínbe öltöztetett Porsche mögött a Cairnsi Fesztiválon.

Kell egy csapat.

Tizenöt év telt el úgy, hogy sosem éreztük a hiányát. Most, hogy megtaláltuk, el sem tudjuk képzelni, mi lenne nélküle. Sajnáljuk, ha valaki visszamegy, vagy más városba költözik, igyekszünk ezekben a nehéz időkben is Cairnsben tartani mindenkit. Változó sikerrel. De aki végül eltávozik, bárhova, ezt a hangulatot sehol nem találja meg.

Idegen tollakkal ékeskedem. Az egészben nekem vajmi kevés szerepem volt. Folyton csavargok a világban, így eleve ki kellett, hogy maradjak a vezetésből (amit senki sem sajnált, mert családunkat sokkal rátermettebb egyén képviseli). Főzni nem tudok, pincérnek sem szerződtetnének, egyedül a rendrakásban igyekszem segíteni. Továbbá nem vagyok csillogó társalgó, néha azt se tudom, miről beszélnek körülöttem (hivatkozhatnék a fülemre, bár sokszor egyszerűen csak elbambulok).

De, jó tudni, hogy ennyi jó ember van körülöttünk. Jó érezni, hogy ha baj van, ennyi emberre számíthatunk (mint épp egy éve, a ciklon idején, ami elől én Magyarországra menekültem, családom az alagsorba, és utána az egyesület fele a kertünkben kármentett - örök hála Mindannyiatoknak).

Van egy csapat.

Maradjon igy, sokáig.

A bejegyzést írta: Vajta Gábor

-------------------------------------------------------------

A SZABAD MINDENT PROJEKT EGY SOROZAT, MELY KERETÉN BELÜL BARÁTAINKAT ÉS ISMERŐSEINKET KÉRJÜK MEG EGY TÖRTÉNET ÍRÁSÁRA, EZZEL GAZDAGÍTVA ONLINE NAPLÓNK SOKSZÍNŰSÉGÉT. A VENDÉGBLOGGEREK ÍRÁSAIT IDE KATTINTVA LEHET MEGTEKINTENI.