A teknős és a sziget

A nyelv az egész Ausztrál ittlétünk alatt (még most is) kiemelt szerepet játszott az életünkben. Most nem mennék bele mélyen, inkább kiragadnék egy részt az én oldalamról. Van hogy nagy erőbedobással, van hogy sokáig nem, de olvasgatok angol könyveket, pontosabban mese könyveket. Jó gyakorlás, nem nehéz és még vicces is. Munkám során is sok könyvet forgatok, és egyik nap (pár hónapja) kezembe akadt egy könyv, tele népies, vagy inkább tradícionális mesékkel. De nem Ausztráliáról, hanem egy északabbra fekvő szigetcsoportról, amit legtöbben a (félreértett) kannibalizmusról ismernek, amit úgy hívnak, hogy:
PÁPUA ÚJ-GUINEA.
Amikor elolvasok egy mesét, fordítom magyarra Csillának. Most viszont arra vállalkozom, hogy időközönként a magam módján lefordítva leírom az egyes fejezeteket. Íme az első.

A teknős és a sziget

Réges-régen, amikor a teknősöknek még volt foguk a szájukban, élt egy hatalmas nagy tengeri teknősbéka, a szülőanyja az összes teknősnek a nagy óceánban, aki idejét úszkálással töltötte, abban a nagy és végeláthatatlan tengerben, amit az ember Csendes Óceánnak nevezett el. Miközben komótosan úszkált a vízben, élelemmel látta el a halakat, akik szintén a tengerben éltek, táplálta a növényeket, amik a mélyben nőttek és figyelte a kagylókat, ahol a tenger a sziklákkal találkozott. Minden egyes nap elúszott az óceán egyik végéből a másikba. Ő az óceánban élt, de ki szokott menni a vízfelszínre is, ahol friss, tiszta levegőt és melengető napsugarakat talált. Ilyenkor felnézett az égre, látta az aranyló napot, éjjelenként pedig a virrasztó holdat, sőt állandóan köszöntötték őt az óceánt keresztül repülő madarak is. Egy alkalommal lenézett a mélybe, és látta a hideg és félelmetes sötétséget.

Néha a teknősünk megunta az úszkálást, ilyenkor egyszerűen felfeküdt a víz tetejére és pihent a meleg napsütésben. Gondolta, mily kellemes volna, ha lenne egy darabka szárazföld a végtelen óceán közepén, ahol ő éldegélhetne.
Egy sötét, titkos barlang közelében úszott a teknős, messze a tenger mélyén, ahol élt egy ember. A bőre fekete volt, az egész óceánban ő volt az egyetlen ember. Nem volt felesége, se gyereke, se törzs társai. Az ember magányos volt a barlangban, lent a mély tenger fenekén. A szíve nehéz volt mint egy szikla a tengerparton, rettenetesen magányosnak érezte magát.
Egy nap, a teknős olyan helyen úszkált, ahol az óceán mélyén egy óriási homok hegy magasodott. Annyira hatalmas volt ez a hegy, hogy majdnem elérte az óceán közepének tükörsima vízfelszínét.

"Ha én még több homokoz hoznék a nagy hegyhez, hamar kibukkanna a felszínre a hegy csúcsa," gondolta a teknős. "A nap minden egyes reggel kisütne, csodálatos hely lenne a pihenésre, élvezném a meleg és tiszta levegőt miután elfáradtam az úszásban".
A teknős elment az óceán fenekére, ahol köveket és homokot ásott ki, majd azokat a hegy tetejére hordta, ami csak nőtt és nőtt, egyre közelebb érve a víz felszínhez. Annyiszor fordult a teknős, hogy senki nem tudná megszámolni. A Nap és Hold folyamatosan váltogatta egymást, minden egyes nap után a hegy egyre magasabb lett. A végére teknős befejezte az építést, az egykoron tenger alatt lévő hegy egy óriás homok szigetté nőtt a végtelen óceán közepén.
Ezek után a madarak, amik mindig keresztül repültek az óceánon különböző fák és növények magjait dobálták le a szigetre. Füvek, bokrok, fák és színes virágok lepték el a sziklás és homokos szigetet, melyet kicsi és nagy ugrándozó halak vettek körül a kéklő óceánban.
A teknős lepihent a nap melengette homokban, a szigeten, amit Ő hozott létre. Többé nem kell az egész életét a hatalmas óceánban töltenie úszkálással, most már pihenhet a napsugarak alatt. Bár továbbra is úszkált, de sosem ment távol attól szigettől, amit már az otthona.

Egy nap, úszott, csak úszott lefelé a mélybe, sokkal mélyebbre és távolabbra, mint ahová Ő valaha is úszott. Nagyon hideg és sötét volt ott lent, messze a meleg napsugaraktól. Hirtelen a teknős beúszott a sötét, titkos barlangba, ahol a fekete bőrű ember lakott réges-rég óta, nagy magányban. Az ember nagyon meglepődött, amikor a teknős hozzá úszott. Könyörgött neki, hogy keressen egy feleséget számára, aki társa és gyermekei anyja lehetne. A teknős megszánta az embert, amiért akkora magányban élt, majd felkapta, feltette a páncéljára és elvitte az általa kreált szigetre. Majd ő átúszta a hatalmas óceánt, addig ment, amíg egy parton álló, gyönyörű nőt meg nem pillantott, akinek szintén fekete bőre volt. Sírva állt a parton, mert egyedül érezte magát, férjre és gyermekekre vágyott. A teknős felkapta a nőt, átúszott vele keresztül az óceánon a szigetre, ahol a férfi feleségeként élt tovább.
A férfi és a nő együtt élt békében és boldogságban a szigeten. Nevettek, játszottak a tengerben, néha veszekedtek de soha sem veszítették el az örömüket a szívükből. Boldogok voltak, hiszen gyermekeik született, csodaszép fekete bőrrel. Majd azoknak is gyermekeik lettek és azok gyermekeinek is, akik benépesítették a szigetet, növényeket termeltek és halásztak a part mentén. Ebben az időben, ez a sziget, melyet az óriás tengeri teknős épített, Pápua Új-Guineának neveztek el.

A bejegyzést írta: CSABI