GONDOLATOK MÁTÉTÓL

"Ez nekem Ausztrália és a repülés, na meg a csillagok"

Nos, Csabi és Csilla felkérését, hogy én is írhatok nagyszerű blogjukba, örömmel és köszönettel fogadom! Ez elmúlt pár hétben sokat gondolkoztam mit is oszthatnék meg Veletek, mi legyen a téma… Arra gondoltam,  annak a három dolognak a kapcsolatát vetem „papírra”, mely oly sokat jelent nekem gyermekkorom óta, mondhatni álmok, melyek már teljesültek.

Kiskoromban - ki tudja hány évesen- is már valami különös varázserővel kápráztattak el a térképek, a földgömb, a csillagos ég, a repülők és az űrhajók.  Csupa távoli dolgok… A térképeket lapozva mindig a távoli országok és kontinensek  elérhetetlen mivolta nyűgözött le és készetetett arra, hogy amit csak lehet,  minél többet tudjak meg ezekről. Nappal a repülők kondenzcsíkjait követve gépekre irányítottam kézi távcsövem, melyet „szakszerűen” támasztottam meg ablakom tokján, háta sikerül a gép farkáról leolvasni annak hovatartozását, vagy megállapítani annak típusát. Irigyeltem az utasokat, kik ott lehetnek, több ezer kilométereket tehetnek meg egyik országból a másikba, kontinenseket, időzónákat átszelve. Este ugyan ezzel módszerrel a csillagokat fürkésztem, vagy szabad szemmel olyan csillagképeket kutattam fel, mely nem csak innen, hanem a Föld déli féltekéről is látszanak. Hogy mi értelme volt ennek? Nem tudom megmagyarázni, de valami közös kapcsolatot, közös pontot kerestem a távoli világ lakói és a szobám közt. 

A repülés iránti vágyam nem tudtam magamban tovább elfojtani, biciklire pattanva mentem ki a határba, hogy meglessem a nyaranta pár hétig itt dolgozó permetező repülő munkásságát. Képes voltam sok-sok órát a fel és leszállás helyszínén ücsörögni, tátott szájjal figyelni, ahogy az AN-2-es duplafedelű orosz repülőgép, hatalmas nemzeti színű zászlóval a vezérsíkján elhagyja a lucernakifutót, majd nemsokára vissza is tér rá.  Minden nap kimentem, egyre közelebb merészkedve az általam csodának vélt gépmadárhoz, meglepetésemre nem zavartak el onnét, pár alkalom után már a pilóta bácsit is feltarthattam pár mondat erejéig. Örömmel konstatáltam magamban, hogy beszélhettem egy igazi pilótával.  

Egyik nap szintén ott ültem órákon keresztül a fűbe borított piros kempingbicajom mellett, figyelve és élvezve a helyzetet, mikor a pilóta, - sose felejtem el - zöld színű overalljában közeledett felém.  A maga egyszerűségével megkérdezte: „jössz egy körre?”, közben fejével biccentve a gép felé. Álmodni sem mertem volna róla, hogy ilyen egyáltalán lehetséges.  Egyből felszaladt az adrenalin bennem, szerintem idiótának tűnő vigyorral válaszolhattam, hogy „Persze!!!”. Közeledve a géphez egyre inkább éreztem, hogy most tényleg valóra válik egy régi álmom, valóban el fogom hagyni a talajt, melyen már vagy 9 éve élek,  abból a perspektívából tekinthetek majd lefelé,  melyből természetüknél fogva csak a madarak meg pár bogár képesek. Na meg a denevérek. Öröm volt a javából! A pilóta a repülés elején két fontos dolgot mondott. Első, ha bármi bajom van, ne az előttem lévő kormányba kapaszkodjak, mert baj lehet belőle. A másik pedig - egy nejlonzacsit lengetve a kezében- , ha szükség van rá, akkor ebbe ürítsem ebédem. 

Emlékszem a kilenchengeres csillagmotorra, mely a gombok sorozatának megnyomására reagálva, fülsüketítő dübörgéssel forgatta meg a fülke előtt lévő négyágú hatalmas légcsavart. Nem tudom milyen képet vághattam, de arra emlékszem, semmi félelem nem nyomasztott, maximum a helyzet izgalmas mivolta miatt lehetett 130 körüli a pulzusom.  Elindultunk, majd felemelkedtünk az égbe.  Kb. tudtam, hogy mire lehet számítani, egy hiperbrutális égi hullámvasutazásra, ugyanis ezek a gépek pár méterre repülnek permetezés közben a növények felett, majd a szántóföld végén „tökig” húzva a kormányrudat meredek emelkedésbe, majd egy éles 180°-os fordulót követően zuhanórepülésben, újból megközelítik a talajt.  Néha jött egy-két villanypózna, vagy fasor, melyeket szintén hullámzós manőverrel felülről megkerülve, szó szerint gyomorforgató érzés.  Állítólag több potyautas használja a zacskót, de nekem nem volt rá szükségem, élveztem a repülés minden egyes pillanatát. Büszkén tértem haza „repülős múltammal”. Szüleim mikor kérdezték merre jártam, a pilótához hasonló nemes egyszerűséggel jelentettem ki: „Repülni”!  Nem csoda, hogy kikerekedett a szemük. Napokig hatása alatt voltam beteljesült álmomnak, el is döntöttem, lesz ennek még folytatása!

Visszatérve az akkori szobámba… A földgömböm a szekrény tetején mindig úgy volt beállítva, hogy Ausztrália látszódjon rajta. Magyarázata szintén az lehetett, hogy oly távoli, számomra annyira elérhetetlenül fekszik ott benne a hatalmas óceánban. Rengeteget olvastam az országról és a kontinensről, egyre inkább ástam bele magam a téma, lebilincseltek a képek, az érdekességek.  Eldöntöttem: el akarok egyszer jutni oda! Emlékszem, bekamuztam az általános iskolai alsó tagozatos tanáromnak, hogy voltam Ausztráliában. Le is rajzoltam neki a Concord-ot  amivel mentünk. :D Persze nem voltam tudatának akkor annak, hogy Concorde sosem repült Ausztráliába menetrendszerűen, de annak sem, hogy ezt tuti nem vette be. 

Szóval sok-sok időt töltöttem a déli világ megismerésével, mialatt egyszer a postás hozott egy levelet. Édesapám nagyon megörült, mert vagy 20 év is eltelt, miután utoljára hallott az Ausztráliában élő rokonainkról, ők küldték.  Micsoda??? Rokonaink Ausztráliában??? Nem is tudtam róla. Én is nagyon megörültem, sokszor nézegettem az angolul írt levelet, ugyanis semmit nem értettem belőle.  Mintha az égiek egyengetnék utam, úgy voltam ezzel a levéllel, azt gondoltam, hogy mostantól semmi akadálya nem lehet, hogy eljussak egyszer oda.  Egy-két levelezés, és vagy 10 év eltelte után, elérkezett az internet kora… kinyílt a világ. E-mailben már sokkal egyszerűbb volt velük tartani a kapcsolatot, jött is egy meghatározó levél tőlük. Szeretnék, ha az egyik lányukat vendégül fogadnánk kb. egy hétig. Hihetetlen  öröm volt ez  is, melyből logikusan következtettem ki önző és aljas módon (na jó ez csak vicc, de van alapja), hogy tuti visszahívnak! Karnyújtásnyira tűnt a 16 ezer km és egy fél világot átszelő repülés  valami hatalmas utasszállítón.  

Lucy itt járt nálunk jó volt, természetesen megbeszéltük, hogy legközelebb én megyek. Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna Ausztráliára… komolyan. Neten sok-sok infót gyűjtöttem, vízummal és kiutazással kapcsolatban. Kinn élő magyarokkal is e-malieztem. 2001-ben elérkezett az „igazság” pillanata! Turista vízum-kérelmet adtam be a Nagykövetségre, meghívólevéllel, sok-sok dokumentummal kiegészítve. Felkészültem 22 évesen életem első igazi nagy útjára, álmaim országába. Talán egy hónap elteltével kellett visszamennem a követségre, eredményhirdetésre.  Megkaptam a lezárt borítékot, melyet remegő kézzel téptem fel. Benne volt az útlevelem és egy elutasításról szóló dokumentum. Pfff… egy világ tört össze bennem. Éveket vártam erre, sok-sok e-mail, levél, álmodozás ment a süllyesztőbe egy pillanat alatt.  Végem volt. Most nem részletezem miért utasították el, régebben ez sokkal bonyolultabb és nehezebb dolog volt, mint ma. Le is tettem róla, csalódottság, vagy csak a dac miatt. 

Eltelt pár év, de a földgömböm még mindig ugyan abban a pozícióban állt, vágytam Ausztráliába ugyan úgy, mégpedig egy hatalmas Jumbon.  2008-ban megtudtuk, hogy Világifjúsági Találkozó lesz Sydney-ben, könnyített online vízumok, toleránsabb elbírálási helyzet stb. Gondoltam itt az alkalom és az idő! Unokatestvéremet megkeresve, feldobtam neki a témát, hogy mi lenne, ha kimennénk Ausztráliába?! Nem gondolkozott sokat. Menjünk! Újból előtörtek belőlem a régi vágyak, de már kicsit óvatosabban kezeltem a dolgokat, megpróbáltam nem beleélni magam annyira. 

Regisztráltunk, vízumkérelem be, majd vártunk. Pár nap alatt jött az e-mail, adrenalin fel… MEGKAPTUK! Jupíííí, az első repülésem örömét is felülmúlta azt hiszem. Nekiálltunk szervezkedni, repülőjegy (szigorúan, hogy Boeing 747 Jumbo is legyen benne, ablak melletti üléssel), majd számoltuk vissza a napokat. 2008. június 28-án felültünk a gépre, melynek kerekei mikor elhagyták a kifutót, az egy újabb, megvalósult álom kezdetét jelentette számomra. 

Egy hónapra indultunk. Útközben Londonban átszálltunk  a Jumbo-ra, nem felejtem el, mikor a pilóta ütközésig tolta a gázkart, a 4 hatalmas Royce-Royce hajtómű miként rezgette be a 70 méter hosszú géptestet. Újabb álom, ráadásul egy nap leforgása alatt… nem rossz. Már rég eldöntöttem, hogy Pink Floyd-ot fogok hallgatni a felhők felett, miközben bámulom az alattuk elsuhanó világokat. Így is történt, átadtam magam érzéseknek. Lassan, nagyon lassan érkeztünk meg Szingapúrba, kisebb halálfélelmet átélve a Bengáli-öböl felett, azt hiszem egy durva vihar visszaadta a kiskoromban át nem élt első repülés félelmét sokszorosan. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen hatalmas gépet, ahol tízen ülnek egy sorban az utasok, nem képes dobálni a szél. De képes… nagyon is. Nem csak egyszerű turbulencia volt, amibe kerültünk, hanem egy viharzóna, amiből 90°-os irányváltoztatással „léptünk” le. Az ülésbe szerelet audio-vizuális dolgokon is csak a térképet lestem, jól követhető volt a manőver.   Szingapúrban 4 napot voltunk, nagyon érdekes és szuper, furcsa volt az egyenlítőtől csak pár száz km-re északra tudni magunkat. 

Emlékszem, Ausztrália északi partjait éjszaka értük el, leírhatatlanok az érzések, melyek átjártak engem azokban a percekben, nem is próbálkozom vele. Broome-nál léptünk be a kontinensre, átrepülve keresztben egész Ausztráliát, a reggeli Sydney-ben találtuk magunkat.  Jó volt, nagyon jó volt, még a leírhatatlan fáradtság ellenére is maximálisan tudtam örülni neki. 

Végigjárt az érzés, az a hosszú idő, melyet kiskorom óta tápláltam Ausztrália és a repülés felé, megértettem és felfogtam, hogy ITT VAGYOK, csak nagyon akarni kellett. A repülőtér termináljából kilépve egy darabka földet vettem a kezembe az egyik virágágyásból, megérintettem Ausztráliát, az megérintettem engem.

Megköszöntem az égieknek, hogy lehetőséget adtak arra, hogy itt lehetek, úgy éreztem megérdemlem, sokat vártam rá. A földgömböm a szobámban ugyan úgy, és én rajta azon a szép nagy vörös kontinensen… ott vagyok.

Este még tartogatott számomra egy fontos dolgot, feltekintettem a saját Földünk görbületétől eddig elrejtett, soha nem látott déli égboltra, s ott ragyogott a Dél-Kereszetje felettem, melyet már oly régóta szerettem volna látni… sose felejtem el! 

A bejegyzést írta: Nógrádi Máté
Dátum: 2011.11.05.


--------------------------------------------------------------
A SZABAD MINDENT PROJEKT EGY SOROZAT, MELY KERETÉN BELÜL BARÁTAINKAT ÉS ISMERŐSEINKET KÉRJÜK MEG EGY TÖRTÉNET ÍRÁSÁRA, EZZEL GAZDAGÍTVA ONLINE NAPLÓNK SOKSZÍNŰSÉGÉT. A VENDÉGBLOGGEREK ÍRÁSAIT IDE KATTINTVA LEHET MEGTEKINTENI.